Rusznyák Gábor rendezésében látható a Hedda Gabler Miskolcon

Mészöly Annával a főszerepben szeptember 30-tól tekinthető meg a miskolci Játékszínben

Henrik Ibsen drámája alapján, Rusznyák Gábor rendezésében, Mészöly Annával a címszerepben mutatta be a Miskolci Nemzeti Színház a Hedda Gablert. Az előadás szeptember 30-tól látható a teátrum Játékszínében – adta hírül közleményében a színház.

A miskolci közönség számára már nem idegen Henrik Ibsen, sőt: az utóbbi években két darabja – a Vadkacsa és a Babaház – is repertoárra került (és azóta is játsszák), és az idei évad sem múlhat el a norvég drámaíró nélkül.

Szeptember 30-án a Hedda Gabler, pontosabban hedda gabler került bemutatásra Rusznyák Gábor rendezésében, aki elmondta, ez a darabválasztás is több tényező egymásra hatásának az eredménye. Interjú Rusznyák Gábor rendezővel és Mészöly Anna színművésznővel.

Rusznyák Gábor: – Érzelem és ráció is van mögötte. Egyébként nincs listám, olyan darabokról, amelyeket meg szeretnék rendezni (persze vannak ilyenek), de azt nem gondoltam volna, hogy a Vadkacsa után ilyen hamar fogok Ibsennel foglalkozni. „Annára kerestem” darabot, a Játékszínbe és adott volt, hogy ennyi színész fog a rendelkezésemre állni. Keresgélés közben felbosszantott valami és így jutottam el a Hedda Gablerhez – avat be a rendező.

Mészöly Anna: – Hedda szerepe, be kell vallanom, váratlanul ért, habár vágytam rá, hogy egyszer eljátszhassam. Talán pont a Vadkacsa bemutatója körül meg is kérdezték tőlem egy interjúban, hogy van-e szerep álmom, és akkor ezt mondtam. Nagyon örülök neki, hogy eljátszhatom őt! Csodás lehetőség, remélem, hogy sokat fogok tanulni belőle, általa – hálás vagyok.

Ibsen nőalakjai mindig nagy változásokon mennek keresztül a darabjai során, ám míg Nórával talán hamarabb tud „szimpatizálni” a néző/olvasó, addig Hedda cselekedeteinek motivációját már nehezebb megérteni vagy elfogadni.

R.G.: – Most, hogy ennyit időt töltöttem együtt ezzel a darabbal és ahogy a próbákon nézem Annát, aki egyre több mindent kelt életre ebből a nőből, én is egyre több mindent vélek érteni belőle. Az én fejemben volt egy kislány, aki burokban nőtt fel, amit egy nagyon erős apa teremtett a számára. Ez a burok egyszer csak megszűnik (de ha nem szűnt volna meg, a tudásszomj és kíváncsiság amúgyis szétfeszítette volna), mindenesetre Hedda egyedül marad és olyan vágyakkal vág neki az életnek, amelyeket az élet nem tud a számára megadni.

Vágyakozás ez a – nem esztétika értelemben vett – szépségre. Hedda végtelenül okos. Viszont, ha téved, nem lép vissza, hanem megy tovább előre. Viszi előre a maga és a környezete által teremtett ár.

Tulajdonképpen sodródik. S épp ez a sodródás tette nekem ismerőssé és fontossá őt, hisz annyi korai kiégéstől szenvedő, gyermekkorból traumákat hordozó, az élet céltalanságával küzdő, a vágy-álmok és a valóság kontrasztjától gyötrődő lelket lát maga körül az ember és esik kisebb nagyobb depresszióba maga is, hogy erről „jól” esik beszélni. S ami még szintén ismerős volt ebben a történeteben, az az intelligencia sötét oldala, amikor ez a „képesség” pusztító erővé válik. A hiány teszi azzá. Valaminek a hiánya. Hedda tragédiájának gyökere a hiperérzékenység. Beteges viszolygás van benne az érzéki élet minden durva és prózai részétől és nincs semmi, ami kizökkenthetné őt önmagából. S amikor azzal szembesül, hogy egy másik nőnek volt bátorsága mindent kockára tenni és szeretni ott, ahol ő csak gyáván sóvárgott, féltékenységében tönkreteszi a másik nő boldogságát. Végül a saját tettei és azok következményeinek a hálójába gabalyodik, s mivel az életnek nincs különösebb varázsa a számára, ezért…

M.A.: – Hedda máshogyan van „bekötve”, mint a körülötte lévő emberek. Egy olyan apa mellett nőtt fel, akinek tekintélye volt, akitől sokat hallotta, hogy vállalni kell a tetteink következményeit. Hedda viszont szeretne szabad maradni, minden olyan kapcsolódástól, helyzettől mentesen élni, ami túl szűk, de legalábbis hamar körülhatárolható.

Irtózik a kisszerű és csúnya dolgoktól, nem akar közönségesen, nevetségesen élni. Hiába tudja mindezt magáról, mégis csupa olyan helyzetbe sodorja magát, ami boldogtalanná teszi.

Elhangzik egy ponton a darabban, hogy „mindig csak sodródtam, sohasem irányítottam”. Szeretne végre hatással lenni egy másik ember életére, és ez az, ami láthatóan motiválja. Szeretné megragadni a lehetőséget, hogy végre szépség kerüljön az életébe, „a tökéletesség ritka és törékeny villanása”, amiről valójában mindig is álmodott, e célért pedig mindenkin fogást keres, manipulál, visszaél helyzetekkel.

A miskolci közönség az évek alatt már megszokta és megszerette azt a fajta színházcsinálást, melyet te képviselsz, azt a látásmódot, ahogyan egy-egy klasszikushoz hozzányúlsz. Hedda történetében mi érdekelt a leginkább?

R.G.: – Próbáltam mai történésként kezelni a darabot, mai szemmel rákérdezni a miértekre. Az alap kérdés bennem nem is az már, hogy ő milyen (nyilván az is), hanem hogy mit veszít a világ egy ilyen lény elpusztulásával. Veszít-e egyáltalán valamit? Főiskolás koromban kifejezetten irritált ez a történet és ez a személyiség. Nem értettem. „Lője már le magát” – gondoltam – és „menjünk tovább! Egy hülyével kevesebb!” Aztán persze, ha az ember valaminek a mélyére ás, akkor óhatatlanul számtalan réteggel találkozik… Egy biztos, próbáltam őt „megszeretni” és megszerettetni, és persze nem érteni és gyűlölni. Éppen azt elmesélni általa, hogy ezek a szélsőségesen ellentétes érzelmek egyszerre vannak jelen bennünk. Mert ezek nem pusztán csak egymás ellentettei, hanem egymás kiegészítő is. Minden szélsőség pusztító, s hogy épp mely szélsőség felé közelítünk, az sok-sok mindennek a következménye, de úgy tennünk, mintha mi csak az egyik vagy a másik oldalon állnánk tisztán, az mindenkor és minden estben egy ostoba tévedés.

Édes Anna, Vadkacsa, Három nővér, Férfi és nő 4x. A közös pont ezen előadásokban a ti kettőtök személye, évek óta állandó „párost” alkottok, melyet a közönség mindig vastapssal jutalmaz. Ti miben látjátok a sikerét ennek a közös munkának?

R.G.: – A jelenlegi miskolci társulat az „állandó múzsám”, s ebben a társulatban Anna egy kiemelten fontos médium, mind az ötünk számára [a Miskolci Nemzeti Színház Művészeti Tanácsának öt tagja: Béres Attila, Keszég László, Szabó Máté, Szőcs Artur, Rusznyák Gábor]. Azt nem tudom, hogy sikeres-e ez a közös munka, csak remélni tudom, hogy az. S naná, igen, szeretnék hozzá járulni ahhoz, hogy ő színészileg fejlődni, gazdagodni tudjon, hisz rendezőként ez is az egyik dolgom. Ahogy öregszem, egyre hálásabb vagyok azért, ha bárki olyannal dolgozhatom, az élet bármely területén, aki tényleg ért is ahhoz, amit csinál. Nem-meglepően elég kevés ilyen ember van. De van. A színészek között is. Tudod a legtöbb színész „teljesít”. Minden pillanatban meg akarja mutatni, hogy ő „ügyes”, hogy ő ezt, „tudja”. Nem akar feleslegesen idegesíteni, fárasztani, nem akar „béna” lenni. Nem akarja „terhelni” sem a kollégáit, sem engem. Ezt persze olykor köszöni szépen az ember, mert a felesleges kérdések tényleg feleslegesek és csak az időt és az energiát eszik, DE a lényegi és minőségi kérdések a legfontosabbak a számunkra, hisz csak ezekre születhetnek lényegi és minőségi válaszok, tehát irdatlanul hálás – néha csak utólag – az alkotó ember, ha olyannal dolgozhat együtt, aki lényegi kérdéseket tud megfogalmazni és azokra lényegi válaszokat tud adni. Anna például egy ilyen színésznő, s mivel a színészet egy gyakorlati szakma, ezt ráadásul nem elméletben, a szavak szintjén, hanem a „játékával” teszi meg. Ezért, én minden közös munkánknak szívből örülök.

M.A.: – Gáborral szeretünk együtt dolgozni, én legalábbis igazán szeretem a közös munkát, azt hiszem bizalommal vagyunk egymás felé. Valós, hétköznapi helyzeteket, életeket nagyon költőien, akár szürreális eszközöket használva mutat meg a rendezéseiben, én pedig szeretem ebben megtalálni az aktuálisan megformálandó szerepet, magamat.