Vona Ildikó: Hogyan választottad a csembalót?
Flach Antal: A csembalóhoz vezető út igen kalandos volt és szinte csak az utolsó pillanatban derült ki, hogy e hangszernek szeretnék művésze lenni. 14 éves voltam, amikor felmerült a kérdés: ha hangszert szeretnék tanulni, melyik legyen az? A nagybőgőt választottam – nagyon férfiasnak tartottam mind a mérete, mind a mély hangok miatt –, és 7 évig játszottam rajta. A végén már, mint az Egri és a Miskolci Szimfonikus Zenekar tagja! A négy zeneiskolai és három szakközépiskolai év alatt (mely utóbbit már a Bláthy-s érettségi után folytattam) zeneelméleti tanulmányokkal bővítettem ismereteimet. Végül ez segített hozzá a Zeneakadémiára történő bejutáshoz is. Ezt az irányt viszont – a gyakorlati zene, számomra szükséges mennyisége híján – túlzottan száraznak éreztem. A kiutat Bach zenéje jelentette, amellyel közben egyre fokozódó intenzitással foglalkoztam. Glenn Gould felvételei és a róla szóló könyvek igen nagy hatást gyakoroltak rám. Így merült fel a gondolat, hogy vajon milyen lehet Bach zenéje csembalón? Végül az autodidakta módon megszerzett zongoratudásommal meglátogattam későbbi tanárnőmet (Horváth Anikó – Liszt-és Artisjus díjas csembalóművész), aki felvett magához és 5 év múltán vörösdiplomával zártam tanulmányaimat.
– Hányan vagytok csembalóművészek az országban?
– Komolytalanra fordítva a szót: mindig eggyel többen, mint kellene… Különféle régizenei formációk alakításával és szervezői ambícióval éppen megoldható a „fennmaradás”, de azért nem egy tucat-hangszer. Mivel már az északi régiónak is vannak jó minőségű hangszerei, így a lehetőségek is sokkal jobbak. Tanárnőmtől tanultam azt az elszántságot is, amivel a „jól bevált” repertoár mellett a könyvtárak rejtett kincseit kutatta, majd előadta és lemezre játszotta. Nem mindegyik remekmű, de hazánk élő zenetörténete szempontjából rendkívül fontos és ugyanakkor élvezetes alkotás! Tavaly ennek szellemében ébresztettem fel Egressy Béni, 150 éve porosodó életművét csipkerózsika álmából.
– Mennyire könnyű ezzel a hangszerrel érvényesülni?
– Manapság elképzelhetetlen egy fiatal zenész pályája önmenedzselés nélkül. De olyasfajta karriervágyat soha nem éreztem, hogy magamat toljam előtérbe. Nekem mindig fontosabb volt a műalkotás. Ha megtetszett valami, akkor azt szerettem volna a környezetemmel is megosztani, és megtanultam. Miskolcon még nem annyira ismert a hangszer, de szerencsére több olyan lehetőségem is adódott már, hogy engem is felkértek. Ugyanakkor szívesen játszom másokkal, és nagy örömömre szolgál, hogy a szimfonikus zenekar tagjai is érdeklődőek a barokk zene és annak előadásmódja iránt.
– Bemutatnád a hangszert?
– A zongorával ellentétben itt nem kalapácsok, hanem pengetők szólaltatják meg a húrokat. Gyakran éri az a vád a hangszert, hogy nem képes a változatos dinamikára. Egy 3-4 perces darabnál ez akkor sem volt szükséges. Az egyszerre megszólaló hangok mennyiségének állandó váltakozása adja csembalózene dinamizmusát. Nagy hiba, amikor a különböző korok esztétikáját egymásnak szegezik! Aki a zongorától jőve először ül a hangszer elé, mindjárt két sokkoló élménnyel is találkozhat: épp fordítva vannak a billentyűk színei (ez elsőre tényleg zavaró lehet), és mivel kisebb a billentyűk ellenállása, egy gyors passzázsnál a hangszer „kiszaladhat” a keze alól. Pedál csak az ún. modern csembalókon van, mint regiszterkapcsoló. Viszont tucatnyi trükkünk van arra, hogyan tegyük varázslatossá a hangzást: pl. az egymásba tartott („túlkötött”) hangok is igen szép zengést adnak. Erről a legékesszólóbban a francia clavecinisták (Couperin, Rameau) zenéi tanúskodnak.
– Mennyi manuálja van?
– A kis hangszereknek egy, de többnyire két regiszterük van, és majd mindegyikhez van ún. lantregiszter, amikor is egy filcdarab nyomódik a húrokhoz, tompább (inkább hárfaszerű) hangzást eredményezve. A spinétnek és a virginálnak csak egy regisztere van, akárcsak a clavichordnak, amely egy igen érzékeny hangszer, amivel finoman változó dinamikára, vibrátóra és hangmagasság változtatásra is képes. A koncerthangszerek két manuálosak, melyek eltérő hangszínnel és hangmagassággal bírnak. Létezik egy három manuálos is, ami Rafael Puyana, a 20. század egyik leghíresebb előadóművészének, hangszergyűjtőjének birtokában volt.
– Magyarországon lehet még ezekből, ami eredeti?
– Amiről én is tudok, az valóban unikális: ilyen az 1600 körül készített Thököly-csembaló, aminek már csak a korpusza van meg és Brandenburgi Katalin különleges szépségű ötvösművel díszített virginálja 1617-ből, rajta a hét szabad művészet és a négy évszak allegorikus ábrázolásával. Mindkettő a Nemzeti Múzeum hangszergyűjteményében található.
– Mi mindent csinálsz még?
– A fő tevékenységem ma is a miskolci konziban való tanítás, amely az utolsó zeneakadémiai évem alatt kezdődött. Eleinte csak egy pár órában, de kedvemre mesélhettem zeneirodalom óra címén a nagy zeneszerzőkről és műveikről a diákoknak. Szerencsés embernek tartom magam, mert szép dolgokkal, jó gondolatokkal foglakozom, amelyek rám is jellemformáló hatással vannak. A tanítás mellett, különféle zenei ismeretterjesztő előadásokat és koncertsorozatokat is szervezek. Ehhez példaként a másik tanárom, Sebestyén János járult, aki előadóművészi pályája mellett számos rádióműsort is készített. És milyen érdekes: anélkül, hogy összebeszéltünk volna, más körülmények között, de hasonló módon az apai nagyapám munkásságát is folytatom, aki a Miskolci Műsornak életre hívójaként számos városi kulturális eseménynek, többek közt az avasi Collegicum Musicum koncertsorozatnak is kitalálója volt. Én mindezt belső indíttatásból kezdtem el, amikor még zeneakadémiai éveim alatt, minden nyár végén adtam Miskolcon egy koncertet. Diplomám után kaptam a felkérést Bartos Csabától, az Operaház csellóművészétől az általa alapított Miskolci Kamarazenei Nyáron való részvételre, amelyet később átadott nekem, így azt immár ötödik éve én szervezem.
– És a Bach-hét?
– A Miskolci Bach-hetet a budapesti hatására indítottam el, de más elvek mentén. Tematikus koncertekkel és műismertetésekkel igyekeztem közönségbaráttá tenni a programot úgy, hogy a bach-i életmű ne csak a d-moll toccata (ami egyébként lehet, hogy nem is Bach műve…) és más populáris tételek szintjén, hanem teljes pompájában ragyoghasson a közönség előtt.
– Hányadik Bach-hét volt Miskolcon?
– Az ötödik. Keresem a módokat, hogy a zeneművek a lehető legideálisabb helyszínen szólaljanak meg. Nekem – és hiszem, hogy a közönségnek – sem mindegy, hogy mi hol hangzik fel. Időközben felfedeztem egy másik izgalmas repertoárt, a magyar nemzeti romantikus zenéét, amellyel nagy örömmel foglalkozom.
– És a Kamarazenei Nyár hányadik alkalommal kerül megrendezésre?
– Tizenkettedik alkalom a mostani. Eredetileg Cremona-Miskolc-Zenehíd néven indult, de már akkor is kamarazenei programokból építkezett és számos külföldi művész lépett fel. Volt, hogy az árvízkárosultak javára, vagy az Ortodox templom megmentésére gyűjtöttünk. Tavaly erőteljes tematikát kapott a sorozat: Egressy-jubileum volt, így annak a jegyében szerveztük meg, idén pedig az abszolút méltatlanul elfeledett Mosonyi Mihály születésének 200. évfordulójához alakítottam a programot.
– Kik lépnek fel idén?
– A teljesség igénye nélkül: Kassai István Liszt-díjas zongoraművész és Scholcz Péter karmester, (mindketten elismert Mosonyi-kutatók, akik az életmű jelentős részét hanghordozón is rögzítették), fiatal pesti és helyi kötődésű művészek, a Miskolci Szimfonikus Zenekar, Reményi Ede Kamarazenekar és a Lavotta János Kamarazenekar, valamint a város különböző énekegyütteseiből alakult vegyeskar.
(Nyitókép: Vona Ildikó fotója)
