Az úgy kezdődött, hogy arra ébredtem, hogy elaludtam! Na, volt kapkodás! Ezt magyarázza el valaki egy Mesternőnek! Hát akárhogy néztem azt a kakukkos órát, biza elmúlt már délután 2 óra, a vonat már félúton volt Szereda felé. Na, kaptam a cókmókomat, futás ki a ,,pityokafődek” között kitaposott ösvenyen az új útra (így hívtuk a falut elkerülő útszakaszt) stoppolni! Fél óra múlva meg is állt egy kocsi, bepattantam.
-Jó napot agyon isten, Szeredáig legyenszíves! – ..aztán szép komótosan meg is érkeztünk a Márton Áron gimnázium elé. Adtam neki 8 lejt, akkoriban annyi volt egy stoppos fuvar, ennyit érdemelt. Onnan kutyafuttában loholtam ki a dombon a gyárak felé.
Hát, úgy 2 óra késéssel, de beértem a gyárba, ahol a kapun a portás a kezembe nyomott egy papírt, hogy alá kell írassam a Főmesterrel, aztán majd eldől, hogy lesz-e ebből fegyelmi vagy valami isten tudja micsoda.
Há’úgy voltam vele, hogy ő is csak egy ember, bekopogtam, jó napot kívántam, a papírt odaadtam, mondtam neki, hogy lekéstem a vonatot, igazolást kérek. Há’ nézett is erőssen… mit akarok én? Na, menjünk csak a Mesternőmhöz, mit fog szólni, kell-e egyáltalán igazolni a késésemet, vagy mehetek haza, nemotivát mára (igazolatlan hiányzás).
Na, ekkor má’tudtam, hogy szeret engem ott fent Valaki! A Mesternőm jól leordította a Főmester előtt a fejemet, a helyemre kergetett, odadobott egy láda anyagot
– Na essél neki gyorsan! – címmel, aztán minden megoldódni látszott, nem kaptam nemotivátot.
Megvédett a Mesternőm, értitek-e? Nagyon vallásos volt, egy húron pendültünk! Képzeljétek el, hogy abban az évben tört ki Irakban a háború, hallottuk a rádióban, a vonaton, a gyárban, még otthon is erről beszélt mindenki! Sokan dolgoztunk ott magyarok, a zöme magyar ember volt. De voltak románok is, együtt dolgoztunk, tudja isten, szerettük egymást erősen!
HÁBORÚ!!! Sokkolt minden emberfiát ez a szó! Kitaláltuk a Mesternővel, meg egy-két erősen vallásos asszonnyal, hogy kaja időben bemegyünk az öltözőbe és amíg eszünk, felváltva imádkozunk, hogy a háború minél hamarabb véget érjen. Emlékszem, hatan,vagy heten voltunk első nap… aztán minden nap egyre többen és többen! Még egy picike oltárt is csináltunk a magunk módján, még most is a szemem előtt van milyen szép volt! 20-30 percesek voltak ezek a kajaszünetek, olyan is volt, hogy magyar-román, mindenki csak jött, mi meg mondtuk a megszokott rózsafűzért. Azt a hitet, ami ott volt, azt leírni nem lehet! Éreztük, hogy velünk van a Szűzanya, nem állíthat meg senki!
Képzeljétek el, hogy egyszer kitaláltuk a Mesternőmmel (Magdika nénivel, így hívták, de ott Mesternőnek kellett szólítani), hogy meghívjuk Bélát aki Csíksomlyón a hegyen a kis kápolna melletti házikóban élt remeteként, aki később az Antal testvér nevet kapta és onnantól egy földig érő szürke gyapjú szerzetesi ruhában járt. Derekán egy sodort övön, ott lógott egy hatalmas fából készült rózsafűzér.
Mi hárman barátnőkül, Ibolya, Gyöngyi és én (a három jómadár…) mert így ismertek minket egész Felcsíkon, Alcsíkon, Csomortánban, Csobotfalván, meg ahol megfordultunk pár év alatt és ,,odakünn” a hegyen minden szerdán.
Na,szóval: meghívtuk Antal testvért a gyárba egy közös imára! Képzelhetitek, a TILTOTT időben, még Ceausescu porondon volt, mindenki elvtárs volt. Na, ezt intézd el Mesternő!
El is intézte. Nem tudom hogyan, de a Főmestert meggyőzte, beleegyezett az Igazgató elvtárs is! Karácsony előtt jártunk, piszok hideg volt, -20 fok legalább… Egyszercsak szóltak nekem,hogy menjek le a portára, megjött Antal testvér!
Bazi nagy hó volt… Antal testvér pedig egy saruban, remetéhez illően (szerintem akkor tuti lefagyott a lába) átázva, megfagyva, de eljött! Hát gyerekek, híre volt, mint a tatárjárásnak. Aznap este 18.30-kor olyan sokan voltunk az öltözőben, hogy egy tűt nem tudunk volna elejteni! Aztán elkezdtem a napi imát… nyílt az ajtó, bejött a Főmester meg a Főmesternő is, hát mindenki ott helyben lefagyott! Mi lesz most?
Há’az lett, hogy szépen csendben ott az ajtónál megálltak, keresztet vetettek és végig imádkoztak velünk!
Aznap az egész szekció, kb. 200 dolgozóról beszélünk, egyszerre mondta velünk a rózsafüzért! A csarnok elhalkult, a gépek elhallgattak, zengett az egész gyár az imáinktól, énekeinktől!
Na, én ekkor éreztem először azt, hogy nincsenek lehetetlenek! A végén Antal testvértől kaptunk ajándékba egy gyönyörű feszületet, amit az oltárra tettünk ki. Amíg én ott dolgoztam végig ott volt… hittünk… most is így van. Ez az erős hit nem tud csak úgy pikk-pakk elillanni. Sokat virrasztottunk ott fent a hegyen a ,,koporsó,, ágya mellett térdelve (mert abban aludt). Ez az erős hit, amit akkoriban kaptunk ott minden héten szerdán a hegyen a kápolnában, a fiatalok miséjén (Gergely István), Tiszti tanítása, meg Antal testvér különös hite, alázatossága által a mai napig szilárdan él bennem-bennünk!
(Emlékeim. Írta: Tamás Ibolya)
