Interjúnk a Miskolci Nemzeti Színházban készült, a Cirkuszhercegnő című operett olvasópróbája után.
Vona Ildikó: Milyen emléked fűződnek Miskolchoz?
Miller Zoltán: Remek hangulatú, jól sikerült Evitát csináltam Miskolcon körülbelül 18 éve, ami azért döbbenetes, mert egy ember felnőtté válásának a kora telt el azóta, hogy én itt játszottam. Persze voltam közben előadást nézni – Szabó Máténak, Ullmann Móninak köszönhetően –, de hihetetlen, hogy ennyi idő telt el.
A szüleid révén is kötődsz ehhez a városhoz, ugye?
Igen, édesanyám élt itt egy ideig. Nagymamám a diósgyőri gyárban dolgozott, Dobránszky Zoltán nagybátyám pedig a Miskolci Nemzetiben volt színművész, még a Latinovits-időszakban.
Kálmán Imre sikerdarabjában visszatérsz ide. A Cirkuszhercegnő nyilvános próbáján én is láttam a díszlet- és jelmezterveket, mik az első benyomásaid?
Mivel ez koprodukció a Margitszigettel, ott a Városmajorban volt már egy egyeztetés, ahol megjelent az összes alkotó. Engem is meghívtak oda, így a díszletet és a jelmezeket már láttam, nem ma találkoztam először velük.
Szabó Máté rendezi, akinek mindig rengeteg jó ötlete van…
Igen, nemrég az Operettszínházban dolgoztam vele, és egy nagyon jó kis Sybill-előadás született. Szeretem, ahogyan hozzányúl az operettekhez, mert úgy gondolom, ezt a műfajt nehéz színvonalasan csinálni.
Sokáig az operett arról szólt, hogy a szereplők telt hangon, nagy formátumú díszletek között, szép ruhákban elénekelték a szólamukat, viszont a prózai jeleneteken gyorsan átsiklottak, így a közönség magából a történetből nem sokat látott.
Máté – és egyre több rendező – úgy fordul az operett felé, hogy nem tartja lesajnált, „limonádé” műfajnak, épp ezért nem akarja a zenét leválasztani a cselekményről. Ennek is megvan a nehézsége, hiszen a prózának föl kell vezetnie egy dalhoz, közben pedig nem történhet meg ugyanaz a prózában, mint ami a dalban megtörténik. Máté azon rendezők közé tartozik, akik szakmailag magas színvonalon tudnak hozzányúlni a darabhoz, mert értik zeneileg, és a szöveg tekintetében is komoly rendezői elv alapján dolgoznak.
Mivel lehet elrontani egy operettet?
Például, ha színpadilag iszonyat jól megcsináljuk ahhoz képest, mint ami az alapanyag, viszont nem tudjuk elénekelni. Az operett legfontosabb követelménye ugyanis, hogy el kell tudni énekelni. Az is buktató, ha az ember nem úgy néz ki, mint a figura. Bejön a színpadra és nem olyan, mint a szerep szerinti karakter, de el akarja játszani, hogy olyan. Ettől a műfajtól ez annyira távol áll.
Erőltetett lesz?
Igen. A filmeknél talán James Bond alakján keresztül lehet ezt a legjobban szemléltetni. Nagyon kevés színész tudja eljátszani, pontosan azért, mert James Bond bejön, és ő az első pillanattól az utolsóig James Bond. Persze közben történnek vele dolgok, de ha nem úgy néz ki, mint James Bond, akkor hiteltelenné válik az egész. Ő vagy az, vagy nem az.
A sok musicalszereped közül a Fantomot szeretném kiemelni. Mennyire negatív szereplő az Operaház fantomja?
Én azt gondolom, ez egy nagyon jól kitalált, szerethető figura. Látunk tőle negatív megnyilvánulásokat, de szerintem nincs olyan ember, aki csak jó és csak rossz. Mindenkiben benne van mind a kettő, és sokszor ugyanazokat a vívódásokat éli át egy jónak és egy rossznak titulált személy. A Fantomnak vannak nem jó cselekedetei, de mindennek létezik valamilyen miértje. Ha őt csak abból a szemszögből ítéljük meg, amit külső szemlélőként látunk, akkor azt lehet mondani: ez egy negatív figura.
Amikor a nézők bejönnek a színházba, akkor picit képet kapnak a háttérről, a miértekről.
Szerintem azért is fontos maga a kultúra, mert felhívja a figyelmet arra, hogy ne ítéljünk meg helyzeteket első látásra. A színház beavat minket a történet mögé, és ezáltal más szemmel tudunk nézni bizonyos szituációkra.
A szüleid (Miller Lajos, Dobránszky Zsuzsanna) híres operaénekesek. Te soha nem akartál operaénekes lenni?
Nem, mert túl sokat láttam, meg talán az összehasonlítást sem akartam. Pontosan tudtam, mit kell nyújtani, mennyi munkát, energiát követel ez a szakma, és abban az időszakomban, amikor a fiatalkoromat éltem a pályám elején, én arra alkalmatlan lettem volna, hogy annyit adjak egy pályáért.
Mennyire voltál lázadó? Mesélj picit az Ördögfiókák együttesről! Led Zeppelint, AC/DC-t játszottatok…
Nagyon-nagyon szeretem a rockzenét. Inkább lázadó típus vagyok, mint – ilyen szempontból – beilleszkedő, és egy fiatalember életéhez sokkal jobban kapcsolódik a rock, mintha mondjuk operát énekeltem volna, de nem hinném, hogy az volt a lázadás ez ellen a dolog ellen.
Az Emberek zenekarra hogyan emlékszel vissza?
Nagyon szép évek voltak, és klassz, hogy addig csináltuk, amíg ösztönös volt. Nem az foglalkoztatott minket, hogyan tudnánk eladni – ezért olyan nótákat írunk, amik eladhatók –, hanem csak úgy jöttek belőlünk a dalok (Berkes Gabiból, Valla Attilából), és aztán kíváncsian vártuk: kell-e valakinek, vagy nem? Így igazából alkotói tevékenység tudott lenni a könnyűzenén belül, nem pedig ez a „gyári munkás” történet, ahol a trend számít, ami most megy.
Volt egy időszak az életedben, amikor kicsit eltávolodtál a színpadtól, és egy amerikai tulajdonú vállalatnál dolgoztál középvezetőként. Miért?
Nagyon sok mindent tanultam belőle, az egy előremenetel volt. Olyan tudásra tettem szert, amit ma tudok működtetni az életemben. Akkor találkoztam Indiával, akkor foglalkoztam behatóbban a buddhizmussal, az energiákkal.
Kinyílt egy kapu az életedben?
Igen, így van. És a sikereim közben nagyon jól éreztem magam.
Turistaút volt az indiai látogatásod?
Nem turistaként jártam Indiában, én meditálni mentem ki.
Eleve kutató típusú ember vagy? Olyan, aki sokféle dologra nyitott?
Igen. Szerintem a spiritualitás mindenkiben benne van, mert alapvetően mindenkinek van egy spirituális útja. Elfogadja vagy sem, ez olyan, mint az univerzum működése. Lehet, hogy te ezt nem fogadod el, de attól még van.
Mindenkinek saját joga eldönteni, mi iránt érdeklődik, mi felé megy, de mindenki fejlődik lelkileg és szellemileg is.
Mit jelent neked, ha megkapsz egy hivatalos elismerést? Gondolok itt az EMeRton-díjra, a Magyar Köztársasági Ezüst Érdemkeresztre…
Érdekes dolog, mert ha egy sportoló egyszer valamit megcsinál, az egzakt. Ha holnap például megkapom a Jászai-díjat, attól nekem még a holnaputáni előadáson ugyanúgy teljesítenem kell, sőt még talán nagyobb elvárást is eredményez egy kapott díj. A színház a pillanat művészete. Azért is hasonlítottam a sporthoz, mert lehet az edzésen jól teljesíteni, ha a versenyen nem tudsz.
Hol találkozhat veled mostanában a közönség?
A Margitszigeten a Cirkuszhercegnő produkcióban – amivel jövök majd Miskolcra –, van még az idei évadban pár Marica grófnő a Pécsi Nemzetiben, néhány Nyomorultak-előadásom a Madách Színházban, és a Klotild néni című prózai vígjátékban is játszom a Karinthy Színházban.
