A veszteség gyakran téma a drámairodalomban. Minden ember elveszített egy nagyon fontos dolgot: az édent.
„A veszteség gyakran téma a drámairodalomban. Minden ember elveszített egy nagyon fontos dolgot: az édent. Az is egy kert volt, egy hely, amiről mindenki beszél, ahová vágyunk, de még senki sem lépett be oda – mondta a Nemzeti Magazinnak adott interjújában Silviu Purcărete, aki több évtizedes színházi pályafutása ellenére mindössze másodszor rendez Csehovot. A Meggyeskertet március elején mutatta be a Nemzeti Színház.
– Nem ihlették meg eddig Csehov darabjai?
– Valóban, eddig Csehovtól csak a Három nővért rendeztem meg, több mint húsz éve a franciaországi Limoges-ban, a Le Théâtre de l’Unionban. Ihlet lett volna, de eltántorított, hogy annyi nevezetes Csehov-előadás van a világban, láttam én is párat egészen kiváló megoldásokkal, és óvakodtam beállni a sorba, versenybe szállni egy újabb variációval. Ez ugyanis az egyik legveszélyesebb csapda a rendezéskor: ha az ember versenyezni akar. A másik, ha a rendező mindenáron sikerre törekszik.
– Mit gondolt, amikor a Nemzeti Színház részéről megérkezett a felkérés egy Csehov-darab megrendezésére? Miért a Meggyeskertet választotta?
– Nagy örömmel és teli szorongással vállaltam el ezt a felkérést. Ahogy a Vihar Shakespeare-nek, a Meggyeskert Csehovnak az utolsó darabja, amolyan művészi végrendelete. Kétségtelenül remekmű, a végről, a veszteségről, a kudarcról szól. Számomra az tűnik nagyon furcsának, hogy Csehov úgy írta meg a darabot, hogy sohasem járnak a szereplők a meggyeskertben. Ha ennél a meggyeskertnél nincs szebb Oroszországban, a szereplők miért nem oda ruccannak ki? Senki sem lép be a kertbe, mert oda nem is lehet belépni. Ezért nem azt keresem, mit jelképezhet a meggyeskert, hanem egy misztikus, megfoghatatlan helynek gondolom, amit nem akarok megnevezni.
– Csehovot legtöbbször melodrámaként játsszák, pedig műveit komédiának írta meg. Ön miben látja a komikumot, esetleg a humort a drámáiban?
– A Csehov-játszásban sokáig a Sztanyiszlavszkij által elindított hagyomány volt az uralkodó, amit a pszichológiai realizmusra alapoztak, és úgy tudjuk, ez Csehovnak sem tetszett. A fordulatot Nyikita Mihalkov filmje jelentette, az Etűdök gépzongorára, amely a Platonov alapján készült. Ez már komédia volt, erőteljesen kidomborítva a darab teatralitását.
A teljes interjú a Nemzeti Magazinban olvasható.
