Január végén hosszú kihagyás után egy utolsó turnéra indult az Oltári srácok musical. Szabó Dávid, a darab egyik főszereplője az előadás miatt utazott haza, Magyarországra. A budapesti fellépés előtt beszélgettünk vele.
Révhegyi Andrea/PannonHírnök: Kitől származott az ötlet, a musical újrajátszására?
Szabó Dávid: Az ötlet az valójában akkor született, amikor Mészáros Árpád Zsolt barátomnak volt az 50. születésnapi koncertje az Erkel Színházban. Ott összeállt az Oltári srácok engem kivéve, tehát a négy másik srác: Dolhai Attila, Serbán Attila, Kerényi Miklós Máté és Mészáros Árpád Zsolt, akik énekeltek pár dalt a musicalből, és ezt a közönség kirobbanó sikerrel fogadta. Máté ezen felbuzdulva kapott az alkalmon és összehívta az alapcsapatot.
Megkérdezte tőlük, mit szólnának ahhoz, hogyha ebből csinálnánk egy turnét, és mind a négy srác egyöntetűen azt mondta, hogy abszolút benne vannak, de csak akkor, ha én is csatlakozom hozzájuk.
Én közel tíz éve Los Angelesben élek, így Máté felhívott és megkérdezte tőlem, mit szólnék az ötlethez. Természetesen ez egy visszautasíthatatlan ajánlat volt, amire szinte gondolkodás nélkül igent mondtam.
Milyen érzések töltenek el, hogy újra megformálhattad Abraham szerepét?
Nagyon jó érzés egy színpadon állni újra ezzel a négy sráccal, hiszen én életem legszebb időszakát velük töltöttem, ez 10-15 évet jelent, a teljes aktív, magyarországi színházi karrieremet. Együtt értünk el hihetetlen sikereket és hódítottuk meg a közönség szívét, úgyhogy ez egy nagyon meghatározó időszaka az életemnek. Velük újra egy színpadon állni valóságos jutalomjáték. És ahogy a turné vége felé járunk, azt tapasztaljuk, hogy a nézők velünk együtt sírnak-nevetnek, nosztalgiáznak, felidézik a közel két évtizeddel ezelőtti közös emlékeket a koncert alatt.
Van valami közös benned és Abraham karakterében?
Van, abszolút! A karakterem nagyon sokat beszél az elfogadásról, hogy fogadjuk el saját magunkat és egymást olyannak, amilyen és hogy a hit nagyon fontos. Mindegy, hogy te miben hiszel, vagy kiben hiszel! Hogy ez a magadba vetett hit, egy barátságba, egy szerelembe, az Istenbe, melyik Istenbe vetett hit, ez teljesen mindegy.
A lényeg, hogy egyenlőek vagyunk, egy család vagyunk, és mindig ott vagyunk egymásnak, még akkor is, ha egy földrész választ el minket.
Ezek a gondolatok benne vannak a darabban, és ezekkel nagyon könnyen tudok azonosulni, mert ugyanezt vallom. Ilyen szempontból a karakter és én nagyon sok esetben találkozunk.
Hogy érzed magad Magyarországon ilyen hosszú idő után? Volt, ami hiányzott?
Természetesen volt! A családom, az öcsém családja, az unokaöcséim Pécsen, nagyon hiányoltam őket, valamint a barátaim is, és nem csak erre a négy srácra gondolok. Rengeteg olyan barátom van, akiket pályám során ismertem meg, például Szendi Szilvi, akivel egyidőben, egy színpadon építettem az operettkarrieremet.
Szinte minden előadásban együtt játszottunk, szinte minden turnéra együtt mentünk. Közel negyven országban jártunk egy bő évtized alatt, amikor én még itthon aktívan dolgoztam.
Nagyon nagy öröm nekem, hogy most Szilvi jön velünk az Oltári srácok turnéra, ott ül velünk a buszban, ott van hátul a színfalak mögött és segít nekünk, hogy ez a turné flottul menjen. Ezekért a pillanatokért érdemes és nem utolsó sorban, hogy a közönségemmel találkozom hat év után, hiszen ennyi ideje nem álltam itthon színpadon. Jó látni azt, hogy ők még mindig támogatnak, követnek és jönnek velem. És hát nyilván vannak olyan ételek is, amik hiányoztak, például anyukám házi kosztja, házi lekvárja.
Egy ilyen előadásra hosszú idő felkészülni, hogyan tudtad összeegyeztetni a próbákat a többi szereplővel?
A srácokkal csináltunk egy közös Facebook csoportot, ahova ők feltöltöttek videókat a táncpróbákról, én ott felzárkóztam és a szövegkönyvet is megkaptam. Január végén úgy érkeztem Budapestre, hogy felkészültem a szövegekből, a koreográfiákból, és aztán találkoztam a fiúkkal. Volt egy nagyon intenzív másfél hetes próbafolyamatunk, amikor minden nap reggel tíztől este tízig gyúrtuk a koreográfiákat, összeraktuk a jeleneteket, próbáltunk a zenekarral. Az elég intenzív volt, de anno ez egy négyhónapos próbafolyamat volt a Thália színházban 2007-ben, és olyan szinten magunkba vertük a szólamokat, a koreográfiákat és a szerepet, a darabot, hogy tulajdonképpen ez izommemóriából visszajött, ami mind az ötünknek nagy meglepetés volt.
A turné mellett jut idő városnézésre? Új élményt szerezni, emléket felidézni?
Természetesen jut rá idő! Mi a srácokkal egy turnébusszal utazunk minden állomásra, ahol megy a hülyéskedés, a poénkodás, röhögés, nosztalgiázás és egymás szórakoztatása. Arra viszont oda kell figyelni, hogy ne rekedjünk le a buszban, maradjon hangunk az előadásra, mert annyit nevetünk. De például 4-én és 5-én szabadnapunk volt, és idelátogatott az olasz producerem, Joe Maffia. Már öt közös dalt készítettünk, viszont személyesen még sosem találkoztunk, hiszen ő Olaszországban él, én pedig Amerikában. Nagyon jó volt vele végre személyesen kezet fogni, beszélni a jövőről, zenékről, szakmáról, kultúráról.
Az Erkel Színházban mind a két előadás teltházas lett. Milyen érzés, hogy ennyien kíváncsiak az előadásra?
Fantasztikus érzés. Hat éve nem álltam itthon színpadon, és az emberek most jönnek és kíváncsiak rám és várják, hogy mi együtt a srácokkal mit fogunk csinálni. Ezt a darabot 18 éve mutattuk be, de 15 éve nincs színpadon, és talán egy-két Broadway fesztivál erejéig álltunk így össze, de magát az előadást 15 éve nem láthatták. Hogy erre ennyi az érdeklődő, a jelen kialakult színházi helyzetből adódóan azt gondolom ez egy ünneplése annak az érának, amiben én voltam egyszer „valaki”. Ez nagyon jó, hogy erre van igény, és azt látjuk, hogy az emberek nagyon szeretnék ezt újra látni és megélni. Ez egy örömkoncert. Hihetetlen volt a hangulat a dupla budapesti előadáson, olyan érzelmi töltetet kaptunk mind az öten, amiből még nagyon sokáig táplálkozhatunk.
Már hosszú ideje Los Angelesben élsz. Mi volt az oka, hogy kimentél? Hogy érzed ott magad? Mivel foglalkozol ott jelenleg?
Nyolc éve mentem ki, harmincéves koromban hoztam egy döntést. Visszatekintettem az akkor elmúlt harminc évemre és azt láttam, hogy bele vagyok téve egy olyan fiókba itthon a szakmában, átvitt értelemben persze, amiben nagyon komfortosan és jól éreztem magam. Egy nagyon sikeres karriert építettem fel, de én szerettem volna valami mást is kipróbálni. Anno 2012-ben az X-faktor teljesen megfertőzött a popzenével, és azóta gondolkodom azon, hogy a könnyűzenével foglalkozzak csak és kizárólag.
2015-ben meghoztam a döntést: nekivágok. Nem ismertem senkit Amerikában, kimentem és megigényeltem a művészvízumot, később zöldkártyám lett, és tavaly szeptember óta már kettős állampolgár vagyok. Ezt az utat szépen végigjártam, és azt kell mondjam, nagyon örülök, hogy belevágtam.
Erről beszélek a darabban is. Nem kell megijedni a saját álmainktól, nagyon fontos, hogy az ember kipróbálja és megmérettesse magát, nekem ez volt a célom ezzel. Mindig azt mondom, Los Angeles két dolgot tud az emberrel tenni: vagy elveszted magad, vagy pedig megtalálod. Hála Istennek nekem az utóbbi jött össze. Én abszolút megtaláltam a számításomat, és boldog vagyok, hogy kimentem. Természetesen nagyon hiányzik Magyarország, hiszen itt nőttem fel, ez a hazám, itt vannak a barátaim, a családom, de mindenki kivétel nélkül nagyon támogató volt a kezdetektől. Aki meg nem, az most már látja, hogy én ezt tényleg komolyan gondoltam.
Elképzelhető, hogy a jövőben is visszatérsz Magyarországra, még ha rövid időre is?
Persze, mindenképpen. Természetesen tervezem, ha olyan felkérés érkezik, koncertekre hazalátogatok majd a saját zenémmel vagy esetleg a későbbiekben valamiféle koncert erejéig találkozom megint a színpadon a barátaimmal, mint például Szendi Szilvi, Peller Anna és akár az Oltári srácok. Úgyis megígértük a közönségnek, hogy mivel ez akkora siker volt, húsz év múlva, ha járókerettel is, de újra összeállunk!
(Fotó: Art Színtér)
